Nem kell mindig kaviár

 

Ó, amúgy mennyire szeretem a kaviárt…. mmmm ahogy szétpukkannak a szájpadlás és a nyelv között azok a csodás, sós kis gyöngyök. Jaj….
Van az úgy, hogy a blogger nem fotóz. Na és van az úgy, hogy ettől még finom vacsorákat tálal. A ,,képtelenségnek” többféle oka is lehet.

Pl. lehet az oka, hogy egyszerűen nincs rá idő, vagy alkalom. Túl késő van és sötét. És már a fenének sincs kedve egy kicsit pepecselni, meg dekorálni, csak megenni oszt’ jóvan.
Vagy pl. az étel nem éri meg magát a fotózást. Van ilyen, esküszöm, hogy mire hármat pislantok, már nincs is mit fotózni. Mert pl. eltűnt a dekoráció, ne adj isten a lényeg is Aztán olyan is van, hogy nem érdemes készülni, mert a fotóalany nem lenne megfelelő.

Így volt ez ma is. Apa kérésére isteni hagymás-gombás tojást készítettem. Na de egy gombás tojáson aztán tényleg nincs mit fotózni. A színe nem a legszebb, hogy finoman fogalmazzak, meg a látvány sem az, amitől ihletet kapna az ember. De az íze! Na az már igen! Megbolondítva egy kis morzsolt kakukkfűvel, frissen őrölt borssal az igazi Nem szárazra, hanem még épphogy szaftosra sütve isteni.

Meg olyan is van, hogy legelni van kedve az embernek vacsira. Megszabadítva szervezetét az egész napos stressztől, valami finom és üdítő zőccségre vágyik. És én amúgy is sokszor vágyom ilyesmire. És ha az ilyesmi vágyódás egy jó marék pirított dióval és kockázott krémfehér sajttal, dióolajjal és fokhagymával tőrténik, akkor aztán tisztára odavagyok. Leginkább az örömtől, persze. (azt nem írhatom, hogy a kéjtől, pedig majdnem de ) Naszóval az ezredik legelni való salátát sem fotózza le a blogger. Kb a fenti okok miatt.

Szóval van ez így, mégis finomakat és szépeket eszünk itt a színfalak mögött. Még sem mindig kaviárt

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.